Egy kislány áll az utcán. Hímzett szövettáska van a kezében, majdnem leér a földre. Kedves darab. Virágcsokor illene hozzá, sárga, bimbós tulipánfejek. Aki elmenne mellette, mind mosolyogna, ha látná a tulipánokat.
Tudsz-e titkot tartani, kérdezte tőle Niki. Manka gondolkodás nélkül igent mondott. Nem mintha pontos fogalma lett volna, mit jelent, és egyáltalán meddig kell azt megtartani, és ha titok, akkor neki mégis miért árulja el.
Az ihlet létezik! Néha álmosan, csapzottan érkezik és egész idő alatt, amikor írni szeretnék csak a szemét dörzsölgeti.
Attól még semmi nem jó, hogy van annál rosszabb, olvasta Klári a jövő évi határidőnapló évindító idézetét egy papírbolt közepén. Mélyen egyetértett, ezért a pénztárhoz vitte, és gyorsan fizetett. Háromnegyed öt múlt két perccel. Fél hatra haza kell érnie, késésben van. Siet, mégis hagyja, hogy az orránál fogva vezessék. Szinte akarata ellenére...
- Honnét szalasztották ezt a figurát? Ez az ünneplő nadrágja?
ÖltözzkiGöndör! Lehetcicis. Decsakkicsit! Rúzsozhatszis. Azé'mértékkel!
Bejöhetek, kérdezi a már félmeztelen férfi. A fürdőszoba kövére dobálja aznapi ruháit, és anélkül, hogy megvárná a választ, már lép is befelé az egyszemélyes zuhanyfülkébe.
Hálás köszönet a szövegírónak - ez volt arra a post-it-re írva, amivel a tiszteletpéldányt megkaptam ebből a könyvből. Száraz, hivatalos pályázati szövegekből olvasmányos, élményszerű beszámolókat varázsolni, ez volt a feladatom. Nézzétek meg, hogy sikerült-e...
Még viccel egy picit kínjában, aztán int és beül. Megemelem a kezem, automatikus mozdulat, de most nem az átmeneti, hanem a végleges búcsú teszi lassúvá, szomorúvá
A szorgos kis irodarabszolgák négy óra után egy perccel már a kapuban diskurálnak, helyezgetik a csomagokat a bicikli kormányán jobbra, balra. Kivirulnak. Nekem meg ilyenkor kezdődik a munkaidő. Egy-két hete ugyan burkolt béremelési szándékkal mindig kések egy kicsit, és kicsit hamarabb is távozom, de eddig még senki nem vette észre.
