Kocsmaseb

Egy kislány áll az utcán. Hímzett szövettáska van a kezében, majdnem leér a földre. Kedves darab. Virágcsokor illene hozzá, sárga, bimbós tulipánfejek. Aki elmenne mellette, mind mosolyogna, ha látná a tulipánokat.

Senki nem mosolyog.

A házat, ahonnét jött, drótkerítés veszi körül. Álldogál, mert tudja, az ablakból már nem látják, a drót mentén sűrű bokor takarja a benti világot. Amíg ácsorog, nyugta van, hiszen két világ között áll; ahonnét indul, és ahová mennie kell.

A lány még nem tudja, hogy ő kicsoda. Hétévesen nem gondolkodik azon, miért nem állnak vele szóba, fel sem tűnik neki. Majd huszonnyolc évesen ráébred, vagy inkább megtanulja, ő befelé forduló személyiség, aki önmagából, az egyedül töltött órákból nyeri az erejét.

A kislány mellett már elment három felnőtt. Nagyon halkan mondta, csókolom. Egyik se köszönt vissza, talán nem is hallották. Pedig hallották. Csakhogy ennek a kislánynak nem köszönnek, nem akarnak vele kapcsolatba kerülni, de azért felháborodnak, hiszen az könnyű. Azt elég kibeszélni. Ilyet vagy ilyesmit lehet mondani lecsókevergetés közben otthon, hogy milyen emberek ezek, uramisten! A szánalommal viszont kezdeni kell valamit. Az marja a lelket, mint lecsó a gyomrot, ha túl sok benne a paradicsom. A szánalommal kezdeni kellene valamit, mondjuk a kislánynak visszaköszönni. Esetleg csokoládét tenni a kis piros virágmintás szövettáskájába.

A drótkerítés mögül most ajtónyikorgás hallatszik. A kislány összerezzen, és hirtelen útnak ered. Hét háznyit bandukol. Hétszer hatvan kocka van egymás után a járdán a legtöbb kádárkocka ház előtt. Ha elrontja a számolást, rendre visszamegy az előző ház sarkához és újrakezdi. A negyedik háznál ismerőse lakik: egy Mózes nevű tacskó. Leül hozzá pár percre, és úgy, a kapun keresztül beszélgetnek. Amikor jön valaki, a kislány felkel és a kis szövettáskát lóbálva továbbmegy.

Akármennyire halogatja az érkezést, mégiscsak odaér a kocsma elé. A kislány még nem ismer stresszoldó légzési technikákat. Csak úgy, ösztönösen mély levegőt vesz, mielőtt a füstös, cefreszagú helyiségbe lép. Nem éri fel a pultot. Oda kell állnia az oldalához, ahol, ha nincs szerencséje, a csapóajtóval oldalba vágja a presszófőnök Imre.

A presszófőnök Imre már nem kérdezi a kislánytól, mint legelőször, hogy te mit keresel itt egyedül. Elveszi tőle a piros, virághímzett szövettáskát, ami addig a kétdecis rumosüveget rejtegette. Mennyit adott, kérdezi. A kislány széttárja kis markát. Az aprópénz csúszik a gyerekizzadtságtól. Mondd meg neki, hogy legközelebb annyi pénzt adjon, ami elég is két deci borra, morog a presszófőnök Imre. A kislány még csak hét éves, de már tudja, hogyan kell láthatatlanná válni. Az üveget a piros, virághímzett vászontáskába csúsztatja, és tíz ittas, kíváncsi szempár kereszttüzében kioson a kocsmából.

***

Az írás a Tiszatajonline.hu irodalmi, művészeti és kulturális folyóirat oldalán jelent meg 2023. március 9-én.
Ide kattintva ott is megnézheted!