Volt egy évtized az életemben, amikor heti rendszerességgel volt "szerencsém" ehhez a köszönéshez. Akkor még nem voltam annyira önérvényes, hogy diplomatikusan elküldjem eszmei szerzőjét a búbánatba.
Pedig...
...ha három whiskyvel bentebb lennénk, nem állnék jót magamért, mondja nekem egy általa kezdeményezett ölelés záróakkordjaként a munkakávézás végén a bölcs kis pasi. Először szemérmesen pislog a hiú(z) énem, de a következő pillanatban a kávétól ébredező egóm már gyűri az ingujját, hogy egy jobb egyenessel - ala' natürlik csak szavakkal - de úgy...
Itt van a harmatos, színes nyári hajnalokban, amikor nem tudunk aludni; a pékségben sorban állva a kakaós csiga emlékében, amit mi nem annyira szerettünk, de ő nagyon.
Reggel négynegyvenhét körül, munka után délután és éjjel tízkor is. Hajnalban bújjanak hozzám, ébredjek fel rá, majd azonnal zuhanjak vissza! Zubogjon végig az ereimen a szeretve vagyok. Ébredjenek fel rá, ha kitakarózom! Takarjanak vissza! Aki szeret, legyen egy kicsit az anyám, egy kicsit a szeretőm, egy kicsit a játszótársam.
Belátom, vannak olyan kissé mókásnak tűnő önbizalomerősítő technikák, melyekkel komolyabb terápiás munka nélkül is sikereket lehet elérni. A hurráoptimizmus ezen ágában nemigen hiszek, de abban alapvetően és mélyen igen, hogy sokminden fejben dől el. Arra azonban mégsem sikerült eddig, egy-két instant pillanatnyi kivételtől eltekintve rávenni...
Ő úgy három éves volt, én maximum hét amikor elválasztottak bennünket egymástól. Mozaikdarabkák maradtak csak nekünk a vén diófa árnyékában főzött sárlevesekről, a nagyszoba franciaágyán elnyújtott tészta szélének csipegetéséről, a közös tévézésekről, amit ki hangosabban, ki halkabban tudott csak elképzelni, majd a felnőttek mindent eldöntő nagy...
Áttetsző vázában jobbra és balra hajló, sárga és piros tulipánok takarják ki a közjegyzőnő szigorú arcát előlem. Negyedszer olvassa fel a végrendeletet, újra és újra tudatosítva apai nagyanyám (vas) végakaratát, miszerint én nem voltam, nem vagyok és nem leszek. Se unoka, se örökös, se létező. Egyetlen, ma már halott fia ballépése vagyok,...
A pántos trikós nő a fenekébe törli a kezét. Gumikesztyűben fogja a telefont.
Én kérem férfi vagyok, orvos vagyok, nős vagyok, barna vagyok, komoly vagyok.
Engem csak úgy nem érinthet meg egy hosszú, napbarnított, vékony láb!
Ez itt kérem egy iroda. Sárgára festett, kopaszfalú börtön.
Itt eleve nem is tartózkodhatna egy ilyen láb.
Egy mondat vagyok. Vesszőkkel tagolt, olykor mókás, olykor ironikus.
Szabálytalan mondat vagyok, valahogy még nincsenek bennem helyén a ragok.
