Hencsitesóm

Ő úgy három éves volt, én maximum hét amikor elválasztottak bennünket egymástól. Mozaikdarabkák maradtak csak nekünk a vén diófa árnyékában főzött sárlevesekről, a nagyszoba franciaágyán elnyújtott tészta szélének csipegetéséről, a közös tévézésekről, amit ki hangosabban, ki halkabban tudott csak elképzelni, majd a felnőttek mindent eldöntő nagy párnacsatájáról, amit mi már a kisszobánkból néztünk riadtan. 

A következő hét évben csak a gyerekfejjel még megnevezhetetlen hiány kötött bennünket össze, nem találkozhattunk, mert a felnőttek nem akartak egymással találkozni.
Mégis, amint felügyelet nélkül kitehettük a lábunkat az utcára, kerestük egymást. 


Amikor újra találkoztunk ő tizenegy volt, én tizennégy. Nem ígértünk semmit, csak szépen csendben, olykor elanyátlanodva, olykor felfelé ívelve néztük, követtük egymást a szemünk sarkából.

Ő ma harmincnégy, én harminchét. Még mindig vannak pillanatok, amikor túl tapitatosak vagy túl kegyetlenek vagyunk egymással. Van, hogy sokáig csak tőmondatokban kommunikálunk klaviatúrákon ujjgyakorlatozva, majd egy hirtelen gondolattól vezérelve összefutunk és egész délután csak beszélünk és beszélünk.

Nem nőhettünk fel együtt, de abban a három évben, amit ott az elején együtt tölthettünk, két homoksüti sütése közben érthetetlenül mély örök szövetséget kötöttünk, amit se válás, se egymástól távol töltött évek nem téphettek szét, hisz egymástól tanultuk a legszebbet a világon: azt, hogy létezik feltétel nélküli szeretet.