Aki meghalt az bennünk él

Itt van a harmatos, színes nyári hajnalokban, amikor nem tudunk aludni; a pékségben sorban állva a kakaós csiga emlékében, amit mi nem annyira szerettünk, de ő nagyon. 

A lámpánál munkába menet, amikor tudjuk, hogy azon a "rózsaszínen", ha nekünk kellett volna időre odaérni valahová, még simán áthajtott volna értünk. 

A munkahelyen az ugyanolyan keresztnevű férfiakban, a délutánokban, amikor a posta előtt kerekezik. 

Nem ő. De egy pillanatra mégis... mintha ő lenne.

Ott van az esti lassú borozgatós baráti beszélgetések során a nagy szavakban, lefekvés előtt a fogmosó pohárra ragasztott matricán. Meg a tőle örökölt fényképezőgép memóriakártyáján a fotókban.

Akit szerettünk, sosem feledjük el. 

Itt marad a mindennapokban, s ha oldódik a fájdalom, szépen lassan beleolvad a sűrű hétfőkbe, a reményteljes péntekekbe és a csendes vasárnapokba a lénye. Beszélünk róla, szeretettel, örömmel, nevetve, hogy milyen bátor volt és milyen vicces, néha milyen bolond. Mar még, de már nem vérzik, csak fáj. Majd a gyötrelem mellett megjelenik valami indokolatlan melegség. A hála érzése, hogy ismerhettem, hogy az életem része volt.

Ilyen maró pillanat volt ez is, amikor egy munkahelyi rendezvény képeit letöltve a tőled örökölt fényképezőgép memóriakártyáján megtaláltam a fotóid Ati.

Fel akartalak hívni.
Felhívni, érted?!
Hogy elmeséljem, hogy Jé, itt a fotód! Nézd csak! Biztos nem is emlékszel már rá! 

Annyiszor fel akarlak még hívni. Csak pár mondatban elmesélni ezt-azt...
Aztán rájövök, hogy nekünk ehhez többé nem kell telefon... 

De azért milyen jó lenne, ha felvennéd, ha felvehetnéd, ha még itt lehetnél...