Lehetetlen nincs...

Lehetetlen nincs, csak tehetetlen! - mondogattam magamban, amikor még kötelező volt sapkában iskolába indulnom reggelente. A vékony fonalból gépi kötéssel készült idétlenség az egy háznyival arrébb lévő fogorvosi rendelőig volt rajtam, aztán repült, jó esetben a táskámba, rosszabban Erika genyózása miatt az első fára.

Persze elkéstünk a matekról. Ő nem volt hajlandó felmászni érte, mert nem úgy akarta dobni, hogy fent maradjon. Én meg nem akartam helyette mászni, amikor ő dobta úgy fel, hogy fent maradjon.

Viszont anyu útvonalán nem lehetett otthagyni a pirosló billogot. Puff.

Lehetetlen nincs, csak tehetetlen! - a bojt ugyan leszakadt, de meglett a sapka. Este azt mondtam otthon, nem tetszett a bojt. Anyám fel akarta varrni, de végül otthagyta a dohányzóasztalon. Pom-pom lett belőle a hegyes cicis barbimnak.
Sokkal körültekintőbben hazudtam volna, ha előre tudom, hogy a bojtot többé nem kell viselni. Később viszont már hiába fordítottam meg a sztorit, miszerint a sapka nem tetszik és inkább csak a bojtot hordanám, az alperes meg sem hallgattatott.

Lehetetlen nincs, csak tehetetlen! - talán ezért nem adtam fel anyu fizetésének a keresgélését a másnapokon. A fizetésnapi berúgást egy nagy vásárlás előzte meg. Szerettem bevásárolni.

Lehet, hogy a hónap 12. napján már semmire sem volt pénzünk, de abban a három napban, amikor anyu a fizetéséhez jutott, egy francia úrinő eleganciájával válogatott a csillogó amerikai plázának képzelt falusi ábécében, ahol a tyúkszaros tojás mellé kézzel ki volt írva, hogy zölccség.

Szerettem kipakolni is. Újra, egyesével megnézegetni a szerzeményeket, mielőtt a helyükre kerülnek. A mosószer dobozát is alaposan szemügyre vettem. Szőke anyuka egy mosolygó kisfiú segítségével szórta a port az automata mosógép hófehér tartójába. Nálunk az mindig berohadt.
Nem értettem hogy a búbánatba lehetséges, hogy egy műanyag rekesz, ahová fehér port öntünk és tiszta vizet engedünk, elfeketedik. Egyszer szétszedtük. A leszakadt fejű zsiráfom nyakát dugogattam a kis lyukakba, de mindig maradt a csúszós-szagos mázból a sarkokban.
Többé nem szedtük szét, mert pont olyan lehetetlennek tűnt teljesen eltüntetni belőle a koszt, mint megtalálni anyu mindenki elől részegen biztonságba helyezett fizetésmaradványát.

Másnap kétféleképpen fájt a hét feje. A mosógép dobjától a kályha hamutartójáig áttúrunk mindent. Legálisan lehetett kukázni is, úgyhogy ilyenkor megmentettem ezt-azt. Volt, hogy egy borítékban a stelázsi hátuljára ragasztva; volt, hogy a kávézaccal teledobált kuka alján találtuk meg egy teásdobozban a pénzt.

Két napig ivott anyám örömében.

Lehetetlen nincs, csak tehetetlen! - mondogattam magamban, amikor arra vártam a Molnár Gergely utca sarkán nyolc évesen, hogy végre valamennyire besötétedjen és indulhassak szilvát lopni. A jótékony homályban ugyan nem volt egyszerű a sok (sötét)mélykék szilva közül kiválasztani azt, ami még nem kukacos hulladék, de már nem is kemény, hogy kidobni se kelljen, de napokig várni se.
Mint aki megveszett, olyan tempóban szedtem a kis piros szőtt táskába a gyümölcsöt. Ha valahol le- vagy felkapcsolódott egy villany a szívem is nagyfeszültség alá került.
Ha lekapcsolták, néznek, de csak egy sziluettet látnak, ami épp csak egyetlen egy szemet vesz le, szinte csak hóbortból hazafelé menet a szilvafáról, és komótos járással egyre kisebbé válik a negyedik és ötödik villanyoszlop fénye alatt...
Krumplit lopni jobb volt. Egyrészt, mert abban anyu is segített, másrészt a falu határában a krumpliföldeken senki nem kapcsolgatta fel és le a villanyt.

Lehetetlen nincs, csak tehetetlen! - mondogatta anyám, aztán sosem tett semmit a lehetetlen helyzetek feloldásáért, megoldásáért.