Egymás nélkül sötétben vagyunk

Átkozottul boldogtalan voltam, ami úgy nyilvánult meg, hogy egy akváriumszerű irodában itattam az egereket. Ez volt az első munkanapom. Úgy értem, életem első munkanapja.
Mögöttem fehérre mázolt üres fal. Jobbra mellettem fehérre mázolt üres fal. Balra mellettem fehérre mázolt üres fal. Az egyik sarokban a földön egy piszkosfehér Matáv készülék sorsára várva. Szemben üvegfal, üvegajtó, üvegablakok, kilátás a kisvárosi valóságra.

Előttem fenyő íróasztal, rajta talp nélküli asztali naptár, hanyattvágódva, eleve unalomra ítélve használóját, programtalanul. Az asztal előtt két szék. Legalább ők párban vannak, morfondíroztam, de végül ezen a gondolaton is annyira elérzékenyültem, hogy az a mellkasrázós, könyörtelen zokogás átvette az uralmat a testem felett.
A füzet, amibe a vasárnap esti "úristen dolgozni fogok" révületben a plafon (a Nagyfőnök) felé fordulva tervezgettem, miként jegyzem majd fel a kisfőnök ki nem mondott gondolatait is, magányosan szívta magába sós könnyeimet, már a nevem betűi is elmosódtak rajta, materiálva a feltőrő kétségeket, hogy ki is vagyok én (itt és most)?
A férfi, aki reggel ajtót nyitott és azt állította, én mától egy autósiskola asszisztense vagyok, ahogy jött, úgy ment. Se kulcsot, se telefonszámot nem hagyott. Ha valaki bejön érdeklődni, mondjad neki, hogy minimum tizenhatésfélév, legalábbnyolcáltalános, írd fel a nevét, majd jövök. 

Nem jött. A majd jövök nekem akkor azt jelentette, hogy egy óra múlva jókedvűen visszajön, elmondja, mi fán terem az autósoktatás, stoptáblákat és jelzőlámpákat fúrunk fel a falra, kávégépet üzemelünk be, beköttetjük a telefont, és teleírjuk a vonalas füzetemet. De nem jött. Kilenctől tízig türelmesen vártam. Tíz és tizenegy között egyre nagyobb lélekrészembe költözött be a bizonytalanság, kitúrva maga mellől a dolgozó nő lettem magabiztosságot.

Próbáltam helyet adni annak az érzésnek, hogy munka nélkül lesz fizetésem, de már akkor kiderült, hogy személyiségügyileg vagyok képtelen az unalomra, a tevékenységtelenségre, a dedikálatlan semmittevésre.
Délre eluralkodott rajtam az elhagyatottság érzés, ami a könnycsatornáimat találta a legalkalmasabb menekülési útvonalnak.
Az orromon már alig kaptam levegőt, a könnyekkel teli zsebkendő gombóccá válva várta sorsát a markomban.

Gyereklányarcomról leázott szempillaspirállal, államat a kezembe temetve néztem magam elé a könnyfüggönyön keresztül. Az asztal, az asztal előtti két szerelmes szék, onnan két méterre az üvegtáblák mögött a filmvászonszerűen pezsgő belvárosi élet.
A szürke járdaszőnyegen elegáns kosztümős nő botlott meg a járdakitüremkedésben miközben az üvegtáblatükörbe nézve lesimította combján a szoknyáját. Ijedten körülnézett, ellenőrizte a flekket tűsarkúján, kihúzta magát és továbblibbent. Banyatankos nénike magában beszélve hajolt le a járdaszéli szemétért és a tank oldalzsebébe nyomva, fejét rázva sétált ki a képből az üvegablakképernyő bal szélén. Sietős autós anyázott a közegyezményes kézmozdulatokkal megerősítve mondandóját a szűk utca közepén veszteglő kukásautó mögött, nem lehetett tudni, hogy saját útvonalválasztását vagy a nagy képet nézve Orbánt szidja.

A nagyjelenet után kis csend.

Jól fésült, szemüveges, borostás, barna hajú, komolyan veendő férfi sétált el az üvegtábla előtt papírköteggel a hóna alatt. Ő is az üvegtáblatükörbe nézett. Egészen hosszan. Métereken át. De nem igazította meg a haját, és nem ült ki az addiginál nagyobb elégedettség az arcára. Az utolsó centimétereken is révetegen az üvegtáblára nézett, mintha nem csak ruházatát, hanem saját belső világát is láthatná benne, majd eltűnt a jelenetből.
Snitt.

A Nagyfőnök hirtelen magához ragadta a távirányítót, megnyomta a visszajátszás gombot, a film főszereplője pedig visszasétált, egészen az üvegajtóig, és benyitotta azt.
A magabiztos férfi, mint ahogy egy idegen közelít egy megszelídíteni kívánt kiscicához, a macskányira nyitott ajtón a fejét bedugva azt kérdezte: Bejöhetek?
Szipogva mondtam igent. Szipogva és boldogan, nem csak azért, mert rámnyitotta az ajtót, hanem mert nem azt az ilyenkor inkább cinikusnak tűnő, bár inkább csak átgondolatlan kérdést tette fel, hogy minden rendben van-e.
Egy másodperc erejéig nem gondoltam, hogy jogosítványt szeretne. Bár az is igaz, hogy az ajtó feletti cégéren kívül semmi nem árulkodott arról, hogy itt, akár csak ecseris módszerrel is, hozzá lehetne jutni ilyesmihez.
Leült a szerelmes székek egyikébe, az asztallapra könyökölt és kérdezett. Mit csinálok itt valójában? Kinek a kedvéért, és miért fáj ez ennyire?
Elmeséltem.
Nem mondott világmegváltó mondatokat. A jelenléte volt világmegváltó. A döntése, hogy visszalép egy ismeretlenhez.
Nem beszélt le a munkáról, de ottlétének huszadik percében már tudtam, ha egyszer visszajön a kulcsos ember, felmondok.
Így is lett. 

A héten egy parkolókártyáról jutott eszembe. Fogalmam sincs, hogy ő emlékszik-e erre. Neki talán mindennapos figyelmesség volt. Nekem viszont örök emlék. Sőt, megerősítés. Azóta - immár húsz éve - szerelmes vagyok abba a gondolatba, amit akkor elültetett. Hogy ezért vagyunk itt a földön! Ezekért a pillanatokért, ezekért az érzésekért, azért, hogy segítsük egymást, hogy figyeljünk egymásra, akár ismerjük egymást, akár nem. Mert "egymás nélkül sötétben vagyunk".