Portásélet

Jómódú Petra írói álnéven írt novellám a Kecskeméti Médiacentrum és a Forrás irodalmi folyóirat pályázatán második helyezést ért el.

Rövid tüsi hajam van. Kéthetente vágatom. Hozzá havonta orr- és fülszőr csinosítás. Reggelente 30 percig tisztálkodom. Előtte iszom egy kávét. Mint nyitány. Valójában nem esik jól így ébredni, de ezt kell tennem. Így tudom megőrizni elektromos fogkefével, fogselyemmel, szájvízzel kikísérletezett, kényes szájhigiéniám.
A ruháimat este előre kikészítem. Ezt utálom a legjobban. Hét váltás ugyanolyan barna, cipzáros, polár pulóverem van, hét fekete, logós pólóm, hét fekete nadrágom. Hozzá a vasalt alsók.

Feketék.

Sokáig fehéreket hordtam kék, mondjuk úgy, nonfiguratív mintákkal. Az képviseli a tiszta eleganciát. A fehér alsót két éve cseréltem feketére. Javaslatra. Nem alsónadrág-villantós a céges nadrág se, ám amikor egyszer személyesen kellett kicipelnem a hűtőt a portáról, mivel bepusztult a hőmérséklet-szabályozó izé, és egyedül jött, hogy elcipelje az az őzike szemű szerelő, kevés volt hozzá. Kénytelen-kelletlen segítettem neki. Lépkedünk a lépcsőn, nézem a hátát, érzem, hogy beleakad annak a nyomorult hűtőnek az aljába a nadrágom, és nincs szabad kezem, amivel kiakasszam onnan. Jobb híján nevettem: egyszer az életben nekem is lehet kőműves-dekoltázsom!

Viszont elrontotta a kedvem az a vörös nő a másodikról, ahogy visszaértem a portára. Hátrahívott, azt mondja: Géza, legyen kedves színben a munkaruhájával harmonizáló alsónadrágot viselni. Kérem. Mikre figyel. Pedig én ha huszonnégy órázom, akkor is fitté avandzsálok, ha nincs hozzá fürdőszobám, hogy mire az első dolgozó megérkezik, vonzó legyek. Igényem. Ő például velem találkozik először. Én vagyok a reggele. Hátizsákomban ott lapul a kis zsebekben: nedves törlő, fogkefe, kicsi, zöld, utaztatásra alkalmas kockatörölköző. És a fülpiszkáló pálcikám.

Hogyha neadjisten.

Itt éjjel nemigen van élet. Este nyolckor a legkulibb kuli is hazavánszorog.

Aki a piszkos munkát végzi, reggel hatra jön, a krém nyolcra. Mindenkinek velem indul a reggele, tőlem kapják meg a belépőjüket, aprócska szia, aláírás, kártya, mehet.

Álmos reggeli szokványszemek. Karcos-bágyadt hangok.

Van aki hozzám szól először nap mint nap. Ó, a szegény. Mindőjüknek tudom a nevét. Engem viszont Neharagudj!-nak., olykor Figyeljcsaknak! szólítanak. Szemem se rebben. A nevem Géza.

Rohadj meg!

Legjobban és a legkevésbé is a Tamás gyereket kedvelem. Úgy vagyunk, hogy ő a kint. Én a bent vagyok. Én kártyáztatok, én autogramoztatok, ő meg szépen eligazítja a szintek között az idegeneket. Meg a csajokat. Már a legelején állandóan stírölte őket, de amúgy jó gyerek. Nem vagyok képes őt nem szeretni télleg. Tamás minden reggel üdén jön dolgozni. Én nem tudom, hogy mi van nála esténként, éjszaka, vagy hajnalonta, de reggelre megvan. Még sose láttam dühösnek. Fáradtnak esetleg... Utálni akartam azért a zöld, egész különleges macska szeme miatt is. Míg ő ide nem került, nekem nem kellett osztozkodnom egy korán érkező álmos-édes mosolyán, például amit az a finom kis nő küld minden reggel a kártyáért cserébe. Nem tudom megállapítani, nem-e leszbi, úgy véletlenségből. Másokkal ellentétben, neki mindig halálosan pontos időjelzést adtam, hogy a kártya átvételének idejét az érkezési naplóba tökéletesen be tudja írni. Aztán jött ez a Tamás gyerek, és mindent összekutyult. Csak a hétvégi váltást követő hétfők maradtak meg nekem, akkor Tamás a megérdemelt szabadnapját tölti.

De kialakult köztük valami.

Először csak köszöngettek egymásnak. Hangosan. Jelentőséggel. Mintha érintőlegesen ismerhetnék egymást valahonnan. Aztán elfajultak a dolgok. Egyre többször előfordult, hogy a kis hölgy éppen csak betekintett a kalitkámba, de anélkül hogy rám mosolygott volna, benyúlt a kártyájáért. Tamás szavait itta. Teltek-múltak a hetek, mind bizalmasabbá vált a viszonyuk. Ezt én onnan tudom, mert a portásfülkéből már nem lehetett megérteni, mi van köztük. Vagy mi nincs.

A napról-napra hülyébbre hevülő helyzet engem is tettre sarkallt.

Kedden munka után otthon megkerestem azt az apróhirdetési újságot, amiben ennek a cégnek az állásajánlatát találtam, három éve. Nehezen adtam be a derekam, de beadtam. Anyám minden piaci napon összeszedte az összes ingyenhirdetési újságot, délután négyre már be is karikázott nekem minden, szerinte számomra alkalmas állást. Vakarhattam a fejem. Nagy lélekjelenlét kellett, hogy ne vágjam anyám fejéhez a cuccot. Már csak ahhoz kellett ennél is nagyobb, hogy fel merjem hívni a számot. Ezt is. Ó nem felejtem el. "Biztonsági gyakorlattal rendelkező, erős fizikumú, józan életű, káros szenvedélyektől mentes, megbízható, megnyerő modorú, minimális számítógépes ismerettel rendelkező, kisebb karbantartási munkákat is szívesen végző férfit keresünk, 24/48-as munkarendben portaszolgálatra." Olyan jó, hogy eltettem ezt az újságot! Ha rossz passzban vagyok, elő-előveszem és elolvasom, milyen vagyok. "Erős, megbízható, megnyerő modorú." Olykor szükségem van erre az energiabombára is. Eldöntöttem ugyanis, hogy magasabb fokozatra kapcsolok. Persze, csak finoman, hogy ne legyen túlságosan feltűnő. Olyan erőltetett. Továbbá legyen idejük hozzászokni a dologhoz. Szerda reggel, a csámpás Etusnak mélyen a szemébe néztem, amikor a panelhez érintette a kártyáját. Gud morning! Eltökélten megdicsértem a szeplős arcába logó haját, igen, hogy az ma milyen szép, más mint máskor.

Különös fénnyel a szemében hosszan fürkészett. Majd anélkül, hogy a papírra nézett volna odafirkantott a megfelelő vonalra a nevét és elindult az irodája felé. A következő napokban néha-néha vele már tréfálkozni is tudtam. Nem ő volt a legjobb nő a házban, de annyit mára megtanultam, hogy a csúnyábbjával lazán kell flörtölni, mert akkor én vagyok felül. Méltányolják az érdeklődést. És az egész viszony attól csak egyre nőtt, hogy Etuska az utóbbi időben többször késett, én viszont 8:23-kor is a lehető legnagyobb természetességgel diktáltam neki: 8 óra 3 perc van. Először megilletődött kicsit, megremegett a keze, de beírta, másnap meg már csak kacsintott is.... Mondanom se kell, szemem se rebbent. Esténként egyszer-egyszer már megengedtem magamnak, hogy elképzeljem, ahogy a körmét a hátamba ereszti a gyönyörűségtől. Sikít! Én is. Együtt érkezünk haza.

2

A legtöbb időm hétvégéken van gondolkodásra.
Olyan már volt, hogy Dórika kisasszony, a főnök titkárnője beszaladt szombaton délelőtt az irodaházba, mert bent felejtette a zöldségeket, amit a pénteki piacon megvett a vasárnapi ebédhez, de amúgy sehol senki. Az mondjuk elég kellemetlen volt, ugyanis nem ismertem meg. Egyrészt mindig fél 8-ra jön, másrészt meg kosztümben. A kamera is torzít. Leszóltam a kaputelefonon, ma nincs ügyfélfogadás, mire a farmeros, copfos, sminktelen Dórika belekacagott a falra szerelt szürke készülékbe. Ez volt a szerencsém. Felengedtem a titkárságra, kifelé menet cserébe megmutatta, milyen fonnyadtra fagyott a póréhagyma zöldje, mert nekinyomódott a hűtő hátuljának. Megértettük egymást.

Így tavasszal a szabad hétvégéket anyám osztja be.

Nem mondja ugyan, hogy ássam fel a kertet, de képes napokon keresztül jajveszékelni, mikor hazaérek a melóból. Most hétvégén fölástam azt a részt, ahol tavaly a szamócák voltak, meg azt is, ahol a borsó, meg a levesbevalóság. Mit ad Isten, estére kitalálta, hogy ő mégis oda ültetne krumplit, ahol a tavalyelőtt elszórt fűmag olyan hitványul nőtt. Anyám, nem anyám, ilyenkor előfordul, hogy hozzá vágnám a locsolókannát. Ez után a munkás hétvége után hétfőn hajnalban becsúsztattam a sportgélt is a háti zsákomba, oda a tiszta kockatörülköző mellé. A fűirtástól ugyanis leszakadt a derekam vasárnap estére.

El is határoztam, hogy nem mozdulok el a fülkémből aznap.

Úgy fél kilenc tájban viszont, mikor már a késők is becsekkoltak, hangoskodásra lettem figyelmes. Nem akartam kimenni a porta elé, kicsit lágy lett a tükörtojás, amit reggel a szendvicsembe tett anyám, a kezemen csorgott a sárgája, közben egyre közelebb ért a fülkémhez Dórika titkárnő legkedvesebb főnöke, a Böde. Mögötte Dórika a kis szoknyácskája szélét lefelé cibálva, úgy tesz, mintha iparkodna. De inkább csak tipeg utána. Hát ez van. Böde Péter leér a portáig vezető kétszer tizenkét lépcsőn, lehajol, s vörös fejjel azt mondja nekem, Géza, jobban is figyelhetne, értettem? És levágja elém a 28-as kulcsát.

Remegni kezdett a lábam.

Letettem a szendvicset az íróasztalra. Onnan átraktam a hűtő tetejére. Persze, ráfolyt. Alátettem az elrontott jelenléti ívem. A nadrágomba töröltem, majd csípőre vágtam a kezem. Egy, másfél percig álltam így. Nagyon hosszúnak tűnt, de amikor legutóbb kint cigarettázott az udvaron a mindig mindennel elégedetlen, egérképű gondnokunk, az informatikusunk azt mondta neki, mielőtt bemegy felmondani, vegyen fel hatalmi pozíciót. Például tegye fel a lábát az asztalára, vagy tegye csípőre a kezét, és két teljes percen át maradjon így. Ettől állítólag bátrabb lesz. Meg ellenállhatatlanabb. Vagy ellentmondást nem tűrőbb?!

Erre már nem emlékszem pontosan.

Kétszer hatvan másodperc, az ilyenkor két órának tűnik. Péter közben felegyenesedett, így szerencsére nem látta rapid magabiztosságnövelő tréningem első percét. A másodikat viszont már nem volt merszem végigcsinálni, mert újra behajolt és megkérdezte, odaadom-e végre a jó kulcsot. Kicsit már szégyelltem magam. Nem szokott előfordulni velem, hogy rossz kulcsot adok. A derékfájásra gondoltam, hogy az elvonhatta a figyelmemet. Hiába kutattam át újra és újra az egész kulcsszekrényt, az a nyamvadt kulcs nem volt sehol.

Eszembe jutott egy vészmegoldás: a pótkulcskollekció!

Ahogy a Tamás gyerekkel szoktuk hívni az egy karikán lévő 70 kulcsot, de persze az sem volt sehol, viszont arról legalább tudtam, hogy hol van. Tamás nyilván véletlenül hazavitte reggel. Én is a nadrágszíjamra szoktam szerelni, és ha olyanom van a hétvégi nihilben benyitogatok egy-két helyre, ahova sose hívnának be amúgy. Amikor rájöttem mi van, felajánlottam, hogy elszaladok érte, én már jártam nála. Dórikáék bólogatva elindultak felfelé a kétszer tizenkettesen, én pedig kiírtam egy kis cetlire, hogy Rögtön jövök.

Tamásnak a másodikon van a lakása.

Erzsike néni, aki az elsőn lakik épp az erkélyen napozó macskájával beszélgetett, így nem kellett megnyomnom a csöngőt. Örültem, hogy nem keltem fel a Tamást. Mivel valami kis motoszkálás hallatszott, bátran és határozottan kopogtam. Tamás hosszú szárú boxer alsóban nyitott ajtót, ami a legkényelmesebb egy diszkrét férfiszerszám számára. Eddig rendben vagyunk - gondoltam. Beléptem és épp magyarázni kezdtem a kényes kulcsszituációt, amikor Etus, az én Etusom, a fürdőből kilépve kis áttört selyemblúzát húzta rá egy merevcsipkés melltartóra. Nahát.

Először lettem előre megcsalva.