Végtelen színtartomány

A szorgos kis irodarabszolgák négy óra után egy perccel már a kapuban diskurálnak, helyezgetik a csomagokat a bicikli kormányán jobbra, balra. Kivirulnak. Nekem meg ilyenkor kezdődik a munkaidő. Egy-két hete ugyan burkolt béremelési szándékkal mindig kések egy kicsit, és kicsit hamarabb is távozom, de eddig még senki nem vette észre.

Egyébként ezt szeretem, amikor elcsöndesedik a ház. Maradnak ugyan még néhányan, pár munkamániás kulcstisztviselő, de ez csak négy iroda a tizenkilencből.
Az óriáskulcscsomóm megkeresésével szoktam kezdeni. Néha úgy, hogy feltelefonálom a Gézát, ugyan hozza már be. Először benyitogatok szépen sorba minden irodába, hogy felmérjem a terepet.
Kitárom az ajtókat, ahol már nincs senki, aztán ahogy haladok velük, becsukom. Az valahogy megnyugtat, amikor már vagy hat be van csukva, de nyitva volt.

A pénzügyes Macánál, meg az igazgató-helyettes titkárságán szeretek a legjobban dolgozni. Az haladós, nem rendetlenek. Kihajítom a kukából a szemetet, meglocsolom a virágokat, kiviszem a poharakat. Hetente egyszer környezetbarátságos szerekkel felmosok, kéthetente portalanítok, és jónapot. A Jolika néha elfelejti az ételesét elmosni. Az olyankor ugyan plusz meló, de megcsinálom. Nem mondja, de tudom, hogy ezért cserébe az elsők közt adja ide nekem a kajajegyet hó végén. Az meg azért, mi tagadás, jól jön. A Géza zsebe is jócskán üres már huszonötödikén.

Olyankor már nem megy be a sarki kocsmába se, pedig annyink azért van, hogy munka után ihatna egy sört. Azt mondja, "baromi égő", ha pont ilyenkor van maga alatt valamelyik cimborája, és egymás után rendeli mindenki a köröket, ő meg csak vonogatja a vállát. Néha azért megsajnálom. Legutóbb le is mondtam inkább a fodrásznál a festést. Pedig tisztára rágyulladtam arra az új színre, ilyen bordós vörösre. Hihetetlen ragyogás, végtelen színtartomány - ilyeneket mondtak a tévében róla. Be is mentem érte a déembe, de meggondoltam magam, amikor láttam, hogy legalább nyolc sör árába kerül. A Gézát mondjuk annyira nem érdekelte a lemondásom, mondott egy köszmát', és faragta tovább azt a szájba... ne mondasson velem csúnyát, hát hány hete faragja már azt a tetves tölgyfát, sose lesz abból virágtartó, nem való az ő kezébe ilyen finom művészetféleség.

Persze, tudom én hogy nekem se. A múltkor bent felejtettek az egyik tárgyalóban valami szuper kamerát, amivel fölvették a prezentinációt vagy micsodát. Gondoltam egy merészet, elkezdem nyomkodni. Az lett a vége, hogy be kellett hívni a Gyuluskámat, hogy állítsa le a szeparét, mer' elkezdte az a nyamvadt gép vetíteni, amit a főnökék beszéltek. Akkorát ugrottam, amikor meghallottam a vezérigazgató hangját, hogy majdnem lefejeltem az állványról azt a vackot.
Ennyit erről. Jobb, ha nem nyúlok olyanhoz, amihez nem is konyítok. Ezért nem takarítok az íróasztalaikon se a nagyságáknak. "Észrevétlen takarító, észrevehető takarítás" - ilyen okosságokat mond néha a főnök. Szétrepedek a röhögéstől.

Huszonhét éve ezt csinálom: szőnyegvonszolás, kávézacc ürítés. Pókhálózni már nem szoktam, mer' szédülök a létrán. És nem szedegetem, teszegetem le egyesével a kis müttyöket se. Ilyen papír, olyan papír, naptár, ragadós minicetlik, díszló, szemüvegek, nőknél rúzs, csoki.
Vajon megjegyzik, mennyi csokit hagytak az asztalon? Egyik este annyira megkívántam a mogyorós csokit a főnök asztaláról, hogy elvittem. Megettem egy ültő helyemben az egészet a kisraktárban, aztán egész éjjel nem aludtam, mert gyötört a lelkiismeret furdalás, hogy rájön. Pedig erre azért nem volt sok esély, mivel az épületből általában én megyek el utoljára és én érek be reggel először. De éjjel valahogy végig azon rettegtem, hogy reggel nem lesz egyik boltba se ugyanolyan és lebukok.

Persze lett, de csak nem volt jó ötlet annyira nagyon korán menni miatta. Esküszöm már csatakos is voltam a sietségtől, amikor beértem. Kinyitottam a bejárati ajtót, bevágódtam rajta, aztán nyitottam volna a vezérúr irodaajtaját is kulccsal, de az meg nyitva volt. Pedig meg mernék esküdni rá, hogy este visszazártam. Hogy az úristenbe felejthettem el, morogtam magamban, amikor beléptem. Mit ad Isten, az asztalon kupi, az iratok meg az akták szanaszéjjel az íróasztal körül. Az egyes kanapé arrébb tolva a helyéről. A kettesnek meg lóg a bele, kicsúszott a helyéről az egyik része.

Kezdtem azt hinni, hogy becsavarodtam a csokilopás miatt. De arra azért már kristálytisztán emlékeztem, hogy a kukát este kiürítettem. Volt benne egy még egészen jó pofában lévő napszemüveg tokostól. Azt nem dobtam ki, inkább hazavittem az én Gézámnak.
Most viszont, hogy újra belenéztem a kukába, csak ott ficergett egy női harisnya. Kivettem. Futott föl rajta a szem hátul. Visszadobtam.
A pótcsokit a "helyére" raktam, aztán becsuktam a nyitva hagyott ajtót. Az valahogy mindig megnyugtat.