Ez az a nap...

Szeptember 11–e az új időszámítás. A világ számára és nekem is. Nekem duplán. Két évvel ezelőtt, 2023. szeptember 11-én reggel határozott léptekkel, ugyanakkor mégis kissé egybeugrott gyomorral mentem be a munkahelyemre. Felmondani.

Nem könnyítette meg a helyzetet, hogy az akkori vezetőmet emberileg és szakmailag is nagyra tartottam, és neki semmiképpen sem szerettem volna rossz érzést okozni. Napok óta a nyelvem hegyén volt a felmondás, csak arra vártam, hogy személyesen tehessem meg a bejelentést. Amikor megláttam az autóját a parkolóban, tudtam, hogy ez az a nap. Egyszerre volt mámorító és félelmetes a felismerés: ma megtörténik.

Hét év nem sok idő. Akkor, ha azt csináljuk, amit szeretünk. Végig. Én viszont némi vargabetűvel kerültem újságírói szerepből marketingesbe.

Mindkét szakmában ki lehet égni. A napilapos újságírásban ehhez elég volt hat év. A marketinges területen az utolsó három évben mondhatni csak azért maradtam, mert új vezető érkezett, új látásmóddal, ami engem is megújított. Aztán kiderült, hogy bármilyen sokat tanulhatok tőle, tőlük, ha nem vagyok a helyemen, akkor hiába lesz kétévente másik ember, aki vezet.

Persze, igen, mondhattam volna már korábban is, hogy nem ide jöttem, nem ezt akartam, de nem sikerült. Vagyis egyszer sikerült, csak... Négy év után felmondtam, de pár héten belül kitört a Covid, és végül maradtam.

Olyan jó ez a szó: elég

Elég abból, ami van.

Elégett bennem minden, ami éltetett.

Végül igen, kiégtem.

Egyrészt.

De ennél is fontosabb felismerés volt, hogy már semmilyen módon, érintőlegesen sem foglalkozom az írással, a szerelemszakmámmal. Ültem egy könyves konferencián Háy János előadását hallgatva, és könnybe lábadt a szemem, amikor rájöttem, elhagytam magam. Valahol az első évek lépcsőfordulóiban elvesztettem azt, ami a legfontosabb hajtóerőm volt világ életemben: hogy hivatásszinten írhatok és olvashatok. Ültem ott üveges tekintettel Háy hangjának egyre távolodó megigézettségében, és mint akinek azt mondták, itt a világvége, a belső hangom elkezdett arról magyarázni, elég számonkérő stílusban, hogy mit gondolsz, miért nem érzed jól magad a bőrödben, ha már csak emaileket és to do listákat írsz?! Mégis kire és mire vársz? Ha nem akarsz elveszni, akkor miért nem lépsz tovább? (Arról majd egy másik blogcikkben írok Neked, hogyan sikerült rájönnöm, miért nem voltam képes hosszú időn át felmondani, amikor már egyáltalán nem volt jó nekem. Annyit súgok elöljáróban, hogy egy évekkel korábbi veszteségélményhez volt köze.)

Nekem szeptember 11.e a megújulás napja

Aznap, szeptember 11-én, hangosan igent mondtam magamra és egy olyan új életre, amiben nem tudhattam, mi vár rám, de bíztam a sorsban és magamban.

Szövegíró lettem. Hiába voltam előtte újságíró, egy új szakmát kellett megtanulnom. Az egyetlen előnyöm az volt, hogy tudtam és szerettem írni. De újságot írni és weboldal szöveget írni két külön világ. Mégis hanyatt vágtam magam a vízen és hagytam, hogy vigyen. (Egészen addig amíg bele nem csapódtam az AI-jéghegybe, de ez is majd egy másik cikk témája lesz.)

Az évek alatt, amikor nem voltam jól, mert nem voltam a helyemen, három fontos támaszom volt. Attila, a párom; a könyvek, pszichológiai és szépirodalmi témával bírok egyaránt; és az érzelmi hányás (automatikus írás).

A megvilágosodás

Még marketing (igazgató) vezető voltam, amikor Kapolcson a Művészetek Völgyében Silye Julinál a tűzoltószertárban egy előadáson megvilágosodtam: létezik egyetemi irodalomterápia szak.

Borzasztóan hülyén hangzik, de így utólag végtelenül örülök neki, hogy azon a nyáron már lecsúsztam a Pécsi Egyetem felvételijéről. Bár akkor szédületesen rosszul esett. Úgy éreztem jött egy mentőcsónak és én addig vacakoltam, amíg túl messzire sodorta tőlem a szél, és már lehetetlenség volt beszállni. Ma már tudom, hogy ha akkor felvesznek, még mindig a marketingvezetői székemben pörögnék hétről-hétre. Nem engedtem volna meg magamnak, hogy megnyugodjak és megtaláljam a valódi utamat, és kiteljesedésem lehetőségét, hanem valamiféle fura stresszlevezető szelep lenne az egyetem a túlhajtott hétköznapok sűrűjében.

Szeptember 11-én minden évben ünnepelni fogok. Ünnepelni fogom a lelkem azon részét, amelyik mindig megbízhatóan jelzi, hol és hogy jó nekem, nekünk, és addig piszkál, amíg meg nem teszem a szükséges lépéseket.

Szeptember 11-én mondtam fel, és október 11-én, Brigitta névnapon járt le a felmondási időm.
Azóta mindig dupla okom van az ünneplésre.