Szeretni azt, aki szeretetre méltó

Még viccel egy picit kínjában, aztán int és beül. Megemelem a kezem, automatikus mozdulat, de most nem az átmeneti, hanem a végleges búcsú teszi lassúvá, szomorúvá

Int és indít.

Majdnem utánaszólok, hívj, ha megérkeztél, de gyorsan rájövök, épp az imént ugrott ez a státuszom. Így csak motyogom magam előtt, hívj, aztán azt, hogy hülyegyerek, már ne kérj tőle semmit, de mielőtt végigmarná az abszurditás sava a túljózaneszem elnevetem magam, hisz miért ne szerethetném abban a pillanatban is, amikor épp kikormányozza életét az enyém útvesztőiből?!

Int és eltűnik.

Én meg, mint akinek a kertmániás szomszéd kikísérését követően épp csak annyi édes terhe van, hogy sietnie kell vissza a családhoz és az egyre magasodó tíztojásos piskótához, magabiztosan visszalépek a kapualjból, becsukom, rázárom, és belül a hideg, bordázott lemeznek dőlve potyognak a könnyeim mosolygó arcomra.

Szűcs Brigitta Z.