Nem haltál meg

Halottak Napjára írt jegyzet, ami szintén a Petőfi Népében jelent meg.

Hallod, amit mondok? Nézz a szemembe! Mondd, hogy kibírhatatlan vagyok! Nevess! Szidj meg, mert megint fent van a vakarcs az ágyon! Kopognak, nyiss ajtót helyettem! Ha beszélek hozzád, olyan, mintha itt lennél.

Egyre csak fecsegek, egyre csak lázadok. Rakosgatom, szagolgatom a ruháidat. Még őrzik az illatod. Néha olyan ez, mint egy eleve vesztésre ítélt, kíméletlen harc. Fáradok. Fáradok, amikor nem szólsz vissza. Semmibe kiáltott szavak szóródnak szanaszét. Egyedül vagyok.

Gyere! Nézd! Itt ez a kép, emlékszel még? Hevertünk a ház udvarán, egymás mellett a langyos kövön. A hajnallal kacérkodtunk. Tanítottál, neveltél, szerettél. Most miért nem üzensz? Mire vársz? Engem apránként hideggé tesz a hiányod. Azt hittem az idő gyógyír lesz. Mindig azt mondtad. Tudod, valójában nem volt igazad!

Belül zokogok, igen, kívül meg mosolyra húzódik az ajkam. A világ forog tovább. Nem makacskodom. Forgok én is. Anyám azt mondta apránként halunk majd meg. Mert akiket szerettünk, és aki szeretett bennünket, az mind elvisz egy-egy darabot belőlünk. Szerinte a semmibe. Mondd, mikor kezdődik a vég? Ha már elfelejtelek? Ha már elfelejtettek? Ha már nem lázadok ellene, akkor végleg elnyel téged a Föld? Akkor igazi halott leszel?

Esik odakint. Már korán sötétedik. Indulnom kell. Rám szólhatnál - mint régen -, hogy az esernyő helyett esőkabátot vigyek. Szerettem ilyenkor visszanézni rád. Gyere, tarts velem! Halottak Napja van. Virágot, mécsest viszünk a síremlékedre. Aztán hazajössz velem. Mert itt vagy a lelkemben. Nem haltál meg, csak eltemettelek.

Petőfi Népe/2011.11.30