Hogyan ne ismerkedjünk állatorvosnál

A Léleklibikóka sorozat hatodik része. Kattints a teljes írásért.

Nem lehetett tudni, hogy Sophie vagy Renée, a macskagyerekek valamelyike, vagy Margit, a macskamama piszkított-e bele a macskabörtönbe, de méterekről bűzlött a hordozó és környéke. Kisjuli úgy döntött, előbb felméri a terepet és csak utána viszi be az állatorvosi rendelőbe a szokásos védőoltásra hozott jószágokat.
Egy bezsongott vizsla gazdája nyitotta ki a belülről bereteszelt kaput. A kutya rögtön körberajongta Kisjulit. Helyes kis példány, köszönt a negyvenegynéhányadik évében járó, tüsihajú, kékdzsekis férfi felé Kisjuli. A férfi a kutyára gondolt. Kisjuli a férfira. Akkoriban mindenkiben a potenciális jövendőbelijét látta.

- Oltásra? - kérdezte Kisjuli az új ismerőst.
- Nem, beteg - hangzott a tömör válasz.
- Nem látszik rajta, nagyon pörög.

- Kipöttyösödött az álla és csorog a nyála. A cipődre. Bocs - tette hozzá a kékdzsekis.

Kisjuli még egyszer végighúzta a kezét Mogyorókutya hátán, majd óvatosan zsebre tette. A kocsiban hagyott állataira gondolt, meg arra, hogy nem hiányzik nekik valami vizslabárányhimlő.

Mogyoró a következő, végtelennek tűnő tizenöt percben számtalanszor körbevizelte a zárt udvar minden szegletét, a fényfüzérrel díszített pergola sem lehetett kivétel. Időnként utánament a férfi és kivett a szájából ezt-azt.

Volt, hogy egy papucsot, aztán egy régészeti leletnek tűnő csontot. Amikor az állatorvos öngyújtóját vágta a földhöz a kékdzsekis lábánál, már hangos szidást is kapott. Neveletlenségét gazdája egy örökbefogadási körképpel igyekezett leseperni magáról.

- Befogadott kutya amúgy. Egy rohadt meleg nyári napon, lehet, hogy te is emlékszel, úgy négy éve, dögmeleg volt, szakadt rólunk a víz, biztos rólad is, szóval, ha emlékszel, na, akkor kóborolt az utcán ez az állat, és bejött a műhelyünkbe. Be hozzánk, oda ahol a srácokkal dolgoztunk, vágott az örökbefogadási procedúra közepébe a kékdzsekis. Pihegett, meg lihegett. Mondjuk, mi is. Úristen, mondom, vagyis mondtam akkor, úristen, ez a kutya mindjárt kiszárad, gyorsan adtunk neki vizet. Úgy itta, mintha, gondolhatod, el is pusztult volna szerintem. De megmentettem. Képzeld, volt egy kutyaház a műhely udvarán, mert volt ám korábban is kutyám, csak elment. Nem, nem úgy, mint Mogyoró, hanem tudod, tudod, ugye, na, úgy!

Legalább egy sajnálommal szeretett volna közbevágni Kisjuli, de a kékdzsekis nem hagyott üresjáratokat a mondatok között. Folytatta, hogy tudod, a Mogyoró nagyon okos volt, rögtön beszaladt a házba, mert tudta, felismerte ám, hogy az kutyaház, ámultunk, hogy milyen értelmes. Közben becsuktuk a nagykaput, mert láttuk, hogy otthonosan érzi magát, hogy meg fogja szokni, na, szóval így került hozzám ez a kóbor kutya.

Befogadtam. Azóta is velem van. Persze, már bent lakik a lakásban, csak közben elment a Dórika, azt mondta a Mogyorót szereti, de engem már nem. Azóta a Mogyoró alszik velem. Nagyon okos ám! Leül, meg lefekszik. Nézd! 

Ül!
Ül a Mogyoró!
Na! Mogyoró! Ül!

Most nem akar. Ilyenkor nem szoktam erőltetni. Igazából ezeket nem is én tanítottam neki, hanem szerintem az előző gazdája, az sokat foglalkozhatott vele.
Kisjuli ballonkabátja zsebében simogatta az aprópénzt. Egyik zsebéből a másikba rakta azt a címletet, amit tapintás alapján felismert. A dereka fázni kezdett, behúzta a nyakát, ide-oda lépkedett, arra gondolt, elmondja-e a kékdzsekisnek, hogy a macskák az utazás okozta riadalom miatt telefosták a macskabörtönt, és mostanra minden bizonnyal bele is hemperegtek. De a kékdzsekis nem kérdezte meg Kisjuli mit keres az állatklinika udvarán állatok nélkül, csak beszélt tovább.

Kisjuli is, csak ő magában.

Hegedűs Gerire gondolt, az beszélt mindig ennyit. Nála kezdte alkalmazni a jelzőlámpa szabályt, amit Geri szakításukkor szimpla tetűségnek nevezett. A lényeg az volt, hogy amikor Geri megszólalt, a julilámpa zöld volt. Vagyis Juli figyelt. Amikor azonban kezdte úgy vélni, hogy a monológhoz Gerinek rá, mint reflektálásra képes nőre nincs szüksége, sárgára váltotta a lámpáját, és figyelmeztette, hogy egy perce van a beszélgetés medrét interakcióvá tenni. Ám ha ez tíz perc múlva sem sikerült, a julilámpa pirosra váltott. Vagyis Kisjuli onnantól magára gondol.
Arra, hogy mikor gyantázott utoljára, hogy a kilencszázkilencvenkilenc forintos akciós nedves macskakaja darabára most nyolcvanháromegészkét forintra jön ki, meg arra, hogy a mosógépben felejtett függönyt újra kell mosni, vasalgassa a rossebb.

A vizslás bőbeszédűnek azonban mégsem mondhatta, hogy fogja be. A teátrális figyelemelkalandozás és a távolságtartás sem segített. Amikor a kékdzsekis belépett Kisjuli intim zónájába, Juli tolatni kezdett, a kékdzsekis viszont, mintha csak arra lett volna kíváncsi, hogy a hátuk mögött álló tinilány pórázon tartott kutyája miért olyan csendes, kicsit oldalra, de valójában mindig Kisjuli fele tett egy újabb lépést.
Egy allergiás tacskó mentette meg a helyzetet, aki azt sem várta meg, hogy az állatorvosi rendelő bejárati ajtaja tacskónyira nyíljon. A vizslát meglátva akkorát vakkantott a januári délután fél ötös sötétjébe, hogy Mogyoró gazdájának hirtelen a hangja is elment.

Kisjuli kiment a macskabörtönért, a nyáladzó vizslát pedig lábhoz szólította az állatorvos. Többen Kisjuli szemébe néztek, nagy levegőt vettek, majd beszélgettek vagy állataikat simogatva szemlélődtek csendben tovább.
A huszonyolcadik percben kicsapódott az ajtó, a vizsla ügyet sem vetve a várakozókra, csak rohant körbe-körbe.

- Na, képzeld, nem komoly a dolog. Valószínűleg egy sün összeszurkálta az állát és begyulladtak a szúráshelyek, egy kis kenőcs, egy kis gyógyszer, meggyógyulunk egykettőre. Igaz Mogyoró?! Na, gyere, induljunk haza, gyere már, hagyd azt a pulit, menjünk, nem érünk rá a felesleges fecsegésre - könyörgött a kékdzsekis a vizslának, aki persze csak pórázra kötve volt hajlandó a kijárat felé venni az irányt.

- Jöhet a papagáj, de csak ha nem túl bőbeszédű, szólt ki az állatorvos amikor becsukódott a kapu, majd betessékelte újabb páciensét.

Ha az írást az eredeti megjelenési helyén is megnéznéd, katt ide!