Csak_ő_kívánja_szex

Hajnali csak-ő-kívánja-ilyenkor-szex. A réseken a mennyezetre rajzolódott apró fénypontokat látom felette. Szar ez a lakás, az utcán van az ablak. Éjjel le kell húzni teljesen a redőnyt, így viszont reggel bent akkor is sötét van, amikor már kint minden fényárban úszik. Így még nehezebben térek magamhoz.

Nehezen hangolódom rá. Lelkileg épp leválasztom magam róla, mert más is nézte az elmúlt hónapokban a plafont alóla.
Ő viszont kíván és szeret. Rendületlenül. Gyengébb pillanataimban elgyengülök a kitartásától.

- Legyél a feleségem! - bukik ki a fogai közül a gyönyörű és kívánatos száján az év mondata ahogy ringatózunk. Baszd meg! - ez az első ami eszembe jut, de nem mondom ki. Nem tudok megszólalni. Nem akarok. Egyre kegyetlenebb dühöt és egyre több erőt érzek magamban ahhoz, hogy vékony, a kétségbeeséstől egyre fonnyadtabb testem minden erejével addig verjem a művész úr fejét, amíg vissza nem pereg az idő kereke oda, amikor még nem írta azt a kishitű-kismellűnek, hogy "ha meglát véged, és nekem is".

Egyszerre szánalmas és szédületes, ahogy most minden lehetséges katonát harcba állít. Csak azt nem veszi számításba, hogy olyan ez, mint amikor mosógépet keresel a neten, és amikor már megvetted, beüzemelted és elnevezted Rozinak, ami (aki?) a hetedik adag göncödet mossa negyven fokon és csavarja ki 1200 fordulaton, a gugli még mindig elöltöltős meg felültöltős kurva mosógépekkel bombáz még a párkereső oldalakon is.

A szeretők, akik el tudják vonni férjjelöltjeink figyelmét, onnantól, hogy létükre fény derült, egyszerűen mindenhol ott vannak, a pénztárgépek mellett a csoki és az óvszer között, a buszon a nálam mindig jobban festett és festő, kívánatosra (vetkőzött) öltözött nők mosolyában, amikor szexi csetüzenetet kapnak mások férjétől.
Nem értem, most miért tesz fel olyan kérdéseket, melyeket ha nem derült volna ki, hogy félredug, eszébe sem jutna még feltenni.

- Legyél a feleségem! - mondja három hónap, három hét és három szemét mondatokkal teli vita múlva újra. Sörget az égig érő tűz körül.

Valahogy így képzeltem. Nem tengerparton, nem puccos étterem teraszán, és nem velencei lagúnában, hanem egy teljesen átlagos kedd este, egy húszezres Duna menti kisváros főterén, vattacukor és forralt bor illatban sörögve, tudva, hogy rajtunk kívül igazán senki nem tudhatja, hogy vad és minden önvédelmet kiiktató kegyetlen mélységekig őszinte szerelmünk mennyire igaz. Valahogy így képzeltem, de nem mondok semmit. Ölelem, mintha attól tartanék a ránk szálló pernye rövidesen megsemmisít. Ha meg kell halni, akkor vele!
De ha igen, miért nem?!

- Hozzám jössz feleségül? - kérdezi megint, most legalább kétszáz ember előtt, de csak én hallom.

Hajnalban a vonaton ülve az járt a fejemben, talán épp itt volna az ideje, hogy megtegyem a második lépést. Az első életfordulóm az volt, amikor eldöntöttem kamaszkoromban, hogy nem viszem tovább alkoholista anyám és a csak elvileg létező apám karmáját, és önerőből más leszek. Sikerült. Olyan kibaszott jól, oly sok időt és energiát igénybe véve, hogy azóta nem is vagyok képes újabb nagy horderejű döntést hozni, annak ellenére sem, hogy nyilvánvalóan érzem, elakadtam.

Hátradőlök amikor elmegy a kalauz. Az ablakon egy szívgraffitin keresztül kúszik a lábamra a két falu közötti pusztában felkelő nap. Egy percre megengedem magamnak, hogy elképzeljem, szeret a férjem és közös gyermekünket hordom a szívem alatt. Megfogom a hasam. Lapos. Amikor menstruálok mindig kipróbálom a tükör előtt, milyen lennék három hónapos terhes kismamaként. Van, hogy simogatom és beszélek is hozzá. Én így várok gyereket...

Halkan, úgy, hogy szinte csak én hallom belül, igent mondok neki. Remeg a hangom és csak azért nem csordul ki a könnyem, mert döbbenten látom, ahogy az övé igen. A következő nyolc órában nem beszélünk róla. Félek, hogy megsemmisül a kimondott szavak aurája, ha elkezdjük körbejárni őket. Van, hogy megcsípem egy kicsit magam, miközben beszélnek hozzám mások, hogy érezzem, ha ez igaz, akkor biztos az is az volt.

- Legyél a feleségem, és bejárjuk a világot! - mondja másnap este hat és fél hét között egy életteli, vidám, intelligens férfi, aki egy évvel és négy hónappal öregebb, mint az anyám. Nem viccel. Egyszer találkoztunk, harmadszor beszélünk telefonon, de olyan, mintha már pelenkásként is egymás szemébe dobáltuk volna a homokot az uniós engedély nélkül épült kutyaszaros játszótéren. Eszemben sincs kavarni vele, pedig felajánlja a párhuzamosan partneri viszony lehetőségét is, ha nem akarom a nevem elé írni, hogy Szerencsésné. Autót akar nekem venni és életvitelt biztosítani. Zseniális elme, de ha felállítaná az Eiffel-tornyot a szamócasorok mellett a kertemben, akkor sem akarnék vele férfi-nő viszonyba keveredni, pedig nagyon tetszik az öreg hölgy.